Gáspár Ildikó - Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés

Hosted at A66

part of a series on Death


About the speaker

Gáspár Ildikó színházi rendező és dramaturg. 2003-ban szerzett diplomát a Színház- és Filmművészeti Egyetemet, színháztudomány szakán. 2005-től az Örkény Színház tagja. Dramaturgként radikális adaptációiról vált ismertté. Irodalmi adaptációiban a narráció különböző formáival kísérletezik. Rendezőként a “régi” színházi hangulat megteremtésén: a közösséghez való tartozás érzésének megteremtésén dolgozik, miközben a tudatalatti folyamatok és a mély érzelmek, mint a halál vagy a kiszolgáltatottság kifejezésének lehetőségét keresi. Darabjaiban a halálfélelem abba a felfoghatatlan tartományba vezet, amit az ember nem ismer önmagából. Ami a lelkünk valami sötét és homályos részén van. Nem kategorizálható, de az általa okozott szorongás oldható, ha az ember nem megérteni akarja, hanem csak egy kicsit beleereszkedik, mint egy szakadékba – de azért ügyel rá, hogy még vissza tudjon mászni.

Rendezései:

Thomas Mann: József és testvérei, társrendező Tamás Ascher Örkény István Színház, 2017

Friedrich Schiller: Rablók és gyilkosok – Haramiák Szabadkai Népszínház 2016

Csaba Mikó: Apátlanok Örkény István Színház 2016

Judit Ágnes Kiss: Négyszög POSZT, 2015

Florian Zeller: Apa Belvárosi Színház, 2015

Friedrich Schiller: Stuart Mária Örkény István Színház, 2014

Daniel Danis: Kivi Budapest Puppet Színház, 2013

Pierre Notte: Két néni, ha megindul Örkény István Színház, 2011

Local partners

Additional details

A halál – akárcsak a születés – az élethez tartozik. Eszünkkel tudjuk: ha valami elkezdődik, egyszer biztosan véget is ér. A színház – és általában a művészet – talán két leggyakrabban emlegetett, és sokszor szinte ikertestvérekként kezelt témája a szerelem és a halál. A végzetes szerelem nem oldódhat fel másként, csak a halálban. Mégis: míg a szerelemről lehet némi tapasztalatunk, a halál rejtély. A jövőnk vége. Hogyan ábrázolható a halál a színházban? Eljátszhatja-e színész, amit még sosem tapasztalt? Instruálhatja-e rendező, hogy hogyan kell „jól” meghalni, mikor nyilvánvaló, hogy erről még csak sejtelme sem lehet? Ha nem a mozdulatlanságban, akkor miben „fogható meg” a halál? Ki az a Jedermann, és hogy jön ide a szerencsekerék? Nem lehet-e ezúttal éppen a vég a kezdet? A színházban hol végződik a halál?